Az elmúlt napokban legalább négy különböző helyről, forrásból talált meg a teljesítmény központúság témája. Egy beszélgetésben – mint szülői parancs, ami hat ránk egész életünkben, és amit továbbviszünk gyerekeink nevelésébe is. Egy filmben – ha hollywoodi filmeket nézünk, felismerhetjük a munkamániás, egyre nagyobb teljesítményre törekvő, és embereit is erre hajszoló vezető alakjában.

De ami a legnagyobb hatást tette rám, az egy könyv (Byung-Chul Han: A kiégés társadalma) recenziója volt. Han szerint a mai társadalom a pozitivitás jelszavával állandó ösztönzést szajkóz felénk: „mindenre képes vagy, lehetsz remek munkavállaló, gondoskodó szülő, nagyszerű férj/feleség!”. Vagyis elvárásokat: teljesítményben, tökéletességben, a kapcsolatok és a siker hajszolásában. (Barabási óta tudjuk, hogy a siker inkább összefügg a kapcsolatokkal, mint a teljesítménnyel.)

A munkahelyek – mondja Han – ma már nem a büntetés eszközével, hanem a képzések, fejlesztések, újabb és újabb projektek, mindenféle motivációs eszközök „felajánlásával” ösztönöznek több és több teljesítményre. Hála a telekommunikációs eszközöknek, már otthon is lehet dolgozni, éjszaka és hétvégén is írhat e-mailt a főnök a munkatársaknak. Így már a „szabadidő” is hasznos tevékenységgel telhet el.

Egyébként miért is hívjuk szabad időnek? Mihez képest „szabad”? A „munkaidő” az alap, és ahhoz képest? Nem „életidőnk” van?

Amikor az emberek magukévá tették a „teljesítmény fontos, a teljesítményem határoz meg engem” attitűdöt, akkor önmaguk kizsákmányolójává váltak. És még büszkék is rá, hiszen a „meg tudom csinálni, képes vagyok rá” pozitív érzése jutalmazza őket. Kívülről persze vállveregetésekkel jól megerősítve. Ahelyett, hogy negatív „kötelesség” szó lebegne a szemük előtt, a pozitív „képesség”, az állandó aktivitás eszméje válik motiváló erővé. Teljesítményeiket posztolják a Facebookon, munkájukról beszélgetnek, eredményeiket sorolják a barátaiknak. Mélyen elhallgatva, hogy monoton és sokszor értelmetlen munkát végeznek nap mint nap.

Ahogy az David Graeber Bullshit Jobs című könyvéből kiderül, kutatásai szerint a jól kereső, magas presztízsű munkát végzők 37%-a állítja, hogy munkájának semmi értelme sincs. Ez azért lehangoló. És a nagy hatású motivációs előadások, könyvek világában, a pozitivista lelkesítésben sokan ezt észre sem veszik, hiszen munkájukkal vagy pozíciójukkal azonosultak.

Ezzel egyidejűleg leértékelődött a szemlélődés, a tartalmas elmélyülés, az egyedüllét, a lassú, töprengő bölcsesség. Pontosan azok az értékek, amik életünket értelmessé tehetik idős korunkban, amikor a megélt élet, az elért teljesítmények összegzésének, a tapasztalatok és élmények számbavételének van itt az ideje.

De le tudunk-e állni? Meg tudjuk-e változtatni az attitűdünket?

A teljesítményfokozás egyik közreműködője a coach: a coaching folyamat célja általában valami teljesítmény-cél elérése, valami – teljesítményhez szükséges – készség fejlesztése.

Én azonban paradox coachingot folytatok: abban támogatom a hozzám fordulókat, hogy „lejöjjenek szerről”: elhagyják a teljesítmény drogját. Személyiségük utolsó fejlődési szakaszában értelmet találjanak a szemlélődésben, vagy azokban a tevékenységekben, amik önmagukban – és nem az elért eredményben – hordozzák az örömet. Vagy induljanak világ körüli útra egy lakókocsival.