A feldolgozatlan veszteségek, elfojtott fájdalmas érzések befolyásolják jövőbeni kapcsolatainkat is. Mérgezhetik a családi légkört, új párkapcsolatunkat, de barátságaink is megszenvedhetik – újabb veszteségeket okozva.
„Ne történjen meg még egyszer”
Bizonyára ismerős az az érzés, hogy egy kapcsolati veszteség után szinte félünk új kapcsolatba kezdeni. Nem biztos, hogy tudatosítjuk magunkban, de lehetséges, hogy azért, mert nem akarunk újabb csalódást. Nem akarunk újabb veszteséget, fájdalmat. Vannak, akik ezt ki is mondják: „annyit csalódtam már…”, „nem akarok még egy partnert elveszíteni!”.
Ha feldolgozatlan szakítás, válás van a múltunkban, nehezebben nyitunk új kapcsolat felé, nehezebben, lassabban születik meg a bizalom, a bensőségesség új partnerünkkel. De az ellenkezője is előfordulhat: a veszteség feldolgozása nélkül, gyorsan „pótoljuk” (mintha lehetne…) akit elveszítettünk, eltemetve a fájdalmas érzéseket. Ez biztosan nem vezet jóra: később, egy újabb rossz élménynél törnek ezek felszínre.
Az „Ex-probléma”
Ha mégis új kapcsolatba lépünk, előbb-utóbb észrevehetjük, hogy fel-fel bukkan az „ex-probléma”. A párkapcsolatokban sokszor okoznak konfliktust az exekkel kapcsolatos érzések, kétségek, félelmek. Egy lélekben lezáratlan múltbeli kapcsolat megmérgezheti az újat, akár sajátunkról van szó, akár partnerünkben érezzük a lezáratlanság hatását. Az új partner úgy érezheti, hogy párja még előző kapcsolatában él, még akkor is, ha a valóságban nem is beszél vele. A feldolgozatlan szakítás olyan, mint egy félbeszakított párbeszéd – belül még zajlik a tépelődés arról, minek, hogyan kellett volna történnie. Felbukkannak a ki nem mondott érzelmek – esetleg ezeknek a kimondása a valóságban is megtörténik. Érezheti úgy az új partner, hogy ő csak a hiány betöltésére kellett, nem önmagáért választották – elindul az összehasonlítgatás, mindkét félben.
A szakítás, válás sokszor a párok baráti kapcsolatait is megrázza. A barátok is szenvedhetnek attól, ha sokáig kell hallgatniuk a másik fél ócsárlását vagy éppen felmagasztosulását, a kapcsolat olyan részleteit, amiről eddig nem tudtak, de nem is akarnának hallani. Ezeket az érzéseket jól esik kimondani, de nem biztos, hogy a barátok a legalkalmasabbak kezelni a gyászreakciókat.
Nem egyformán gyászol a család
Haláleseteknél szokott előfordulni, hogy a családtagok rossz szemmel néznek valamelyikükre, mert „nem úgy” gyászol, ahogy szerintük kellene. „Nem is sírt a temetésen” – hangzik el sokszor. Rossz néven vehetik, ha valamelyikük – látszólag – ugyanúgy folytatja az életét, netán szórakozni jár, örül, jókedve van. Pedig a gyász egyedi, ahogy az elhunyttal való kapcsolat is egyedi volt. Hátráltatja a feldolgozást, ha összehasonlítgatást teszünk, lekicsinyeljük a másik gyászát, vagy neheztelünk rá. Lehetséges, hogy a család egyik tagja a fájdalom mellett megkönnyebbülést is érez – de ezt nem mondhatja ki, és ő maga is elfogadhatatlannak érzi.
Előfordul az is, hogy a család egyik tagját szinte „kitagadják” a gyászból, elvitatják azt a jogát, hogy neki is intenzív érzései lehetnek. Például nagyon jó kapcsolatot ápolt az apósával vagy anyósával – és nem fejezheti ki, mennyire fáj a halála, mert neki „tekintettel kell lennie” a vérszerinti rokonok érzéseire. Azt a szerepet várják el tőle, hogy a házastársát támogassa, de ő maga nem szenvedhet, vagy legalább is nem mutathatja ki.
Ismerjük azt a jelenséget is, hogy házaspárok eltávolodnak, elválnak gyermekük halála után. Gondot okozhat, hogy mindkét szülő másképpen éli meg a gyászt, más elvárásai vannak a másik felé, és ezeket nem beszélik meg nyíltan.
Általában igaz ezekre a helyzetekre, hogy az érzések nem kimondása okozza azt, hogy a gyász feldolgozatlan marad, és a meg nem értés válik fokozatosan elhidegüléssé. Gyakorlatilag egy újabb gyász rakódik rá az eredeti veszteség-élményre annál a családtagnál, akire neheztelnek, vagy akire csak a támogató szerepet osztják, és nem gyászolhat úgy, ahogy szeretne.
A „kapcsolati menedék”
A kapcsolatokat tehát rombolja a gyász egyediségének el nem ismerése, a nyílt kommunikáció hiánya, és a későbbiekben az előző, fel nem dolgozott gyász.
Ahogy már előző bejegyzésemben írtam, érzéseink megfogalmazása és KIMONDÁSA teszi lehetővé, hogy fájdalmunk enyhüljön, elmúljon, ne uralja életünket, lelkünket – és ne tegye tönkre meglévő vagy későbbi kapcsolatainkat.
„Kapcsolati menedék” -nek hívjuk azt a kapcsolatot, amiben elfogadás, biztonság, együttérzés van, és a gyászoló kifejezheti akár az önmaga számára is nehezen elfogadható érzéseit, élményeit – ez az, amire szüksége van. Azok, akik érintettek a gyászban, saját érzéseik miatt nehezen tudják ezt megadni a másiknak. Azok a barátok pedig, akik távolabb állnak, gyakran azért nem alkalmasak erre, mert ők maguk is nehezen birkóznak meg a nehéz érzésekkel, ezért a gyászolót is igyekeznek – racionális, ezért teljesen hatástalan érvekkel – eltávolítani saját érzéseitől, arra késztetni, hogy fojtsák magukba azokat. És ez a legrosszabb, ami történhet.
A kapcsolati sebek legjobban kapcsolatban gyógyulnak. Egy együttérző, tiszteletteli, támogató kapcsolatban – ez történik a Gyászfeldolgozás Módszer® Specialistával végzett egyéni vagy csoportos folyamatban.
