időskori magány

Mintegy 130 órányi mélyinterjút folytattak angol és ausztrál kutatók 80 idős emberrel arról, milyennek élik meg a magányt, az egyedüllétet, az elszigeteltséget. Rákérdeztek a veszteségeikre, a kapcsolataikra. Amit találtak, az sokkal mélyebb tanulságokat hozott, mint várták.

Egzisztenciális magány

A magány, az elszigeteltség, amit ezek az idős emberek megéltek, nem az, amire elsőként gondolunk, miszerint valakinek kevés barátja van, ritkán találkozik a szeretteivel, nincsenek kapcsolatai. Természetesen ez is jellemző, hiszen 60-65 éves kor körül az emberek szerepektől, funkcióktól válnak meg, megváltozik társadalmi státuszuk, romlik az egészségük, sorra veszítik el ismerőseiket, családtagjaikat, és ugyanekkor egy fontos életszakasz-krízist is átélnek.

De amiről ezek az idős emberek beszámoltak, az a világtól való elválasztottság érzése, áthidalhatatlan távolság maguk és a társadalom többi része között, amit egzisztenciális elszigeteltségnek hívunk. Az a félelmetes és fájdalmas érzés, amit életünk fontos pillanataiban megélünk: hogy végső soron egyedül vagyunk a világban. Ez olyan érzés, amit mindenki megtapasztalhat néha, de általában annyira ijesztő, hogy mindenfélével igyekszünk gyorsan elfedni, elfojtani, ahogy ezt Irvin D. Yalom professzor írta Egzisztencialista pszichoterápia című könyvében. Talán ezért volt olyan meglepő a kutatóknak, hogy az idősek körében ilyen sokszor találkoztak ezzel, és nem egy pillanatra jellemző, hanem tartós állapot.

Út a „lét magányossága” felé

A kutatók arra is választ kerestek, mi jellemzi ezt az állapotot, és hogyan jut el valaki ide.

  • Az első tényező, nem meglepően, a veszteségek akkumulálódása: olyan személyeket, tárgyakat, környezetet vesztítettek el sorra az idősek, amik a világhoz kötötték őket. Élettársak, családtagok, barátok, pótolhatatlan partnerek, akik tanúi voltak életük eseményeinek, helyszínekhez kötődő emlékeik vannak velük – egymás után eltűnnek az életükből. A társak eltűnésével ezek a szokások, rítusok, kötődések is sorra eltűnnek. Ugyanakkor új dolgokhoz kötődni számukra ijesztő, furcsa, idegen. Ez a hiányérzet nem javul az idővel – és az idős ember ennek hatására visszavonja magát a világtól.
  • A mostani idősek kemény világban nőttek fel, életük során sok nehézséget, megpróbáltatást éltek át, például a háborúkat. Úgy szocializálódtak, hogy a szomorú, fájdalmas érzéseiket nem lehetett kibeszélni, mert erősnek kellett lenni. Ezért most nincsenek eszközeik hogy szavakba öntsék amit éreznek, nincsen módjuk így kötődni, olyan kapcsolatokat teremteni, amiben magányuk enyhülne.
  • A harmadik tényező talán a legfájdalmasabb: azok az életen át hurcolt terhek, amikkel együtt kell élniük, megbánások, árulások, cserbenhagyások, visszautasítások, amik kísértik őket, egyre többször bevillannak emlékezetükbe. Ez egy pszichológiai és spirituális fájdalom (biographical pain), ami az életút átgondolása, újraélése kapcsán lép fel, és ma már megoldhatatlan…

Megküzdés

Ez a magány-érzés különböző mértékű lehet. A kutatók azt találták, hogy súlyosabb a rosszabb gazdasági körülmények között élőknél, az alacsony végzettségűeknél, elváltaknál-özvegyeknél, gyerekteleneknél, nagyvárosi környezetben élőknél. Nyilvánvalóan függ attól, hogy mekkora szociális háló veszi körül az idős embert.

Könnyebb azoknak, akik jó megküzdési stratégiákat fejlesztettek ki életük során, akiknek pozitív az önértékelése, szociális képességei, reálisabbak a társas kapcsolatokkal kapcsolatos elvárásaik.

Ennek magányos állapotnak az észlelése azért is fontos, mert kiindulópontja az időskori depressziónak, ami tovább rontja a testi funkciók amúgy is romló állapotát, és betegségekhez vezet.

Ezért is fontos, hogy az időskorúak mentális egészségével legalább annyit foglalkozzanak, mint testi bajaival. Támogatást kell nyújtani a veszteségekkel való megküzdéshez, meghallgatni az emlékeket, reflexiókat, láttatni az életút értelmességét, hasznosságát. Végsősoron csökkenteni az izoláció, elhagyatottság érzését.