Sok-sok tévhitünk van a gyásszal kapcsolatban. Sok-sok hibás reakciónk a gyászolók felé. Sok-sok fájdalom a gyász után, amikor barátaink, ismerőseink eltávolodnak – nem értenek, nem hallgatnak meg, nem tudnak mit mondani – vagy, ami még rosszabb: megpróbálnak megjavítani.

Ami nem segít a gyászolónak…

Ne légy szomorú! Általában sem értelmes dolog azt kérni valakitől, hogy egy érzést akarattal szüntessen meg. De amikor elveszített valamit, amihez kötődött: ugyan, miért ne lehetne szomorú? Azért, mert a körülötte levők nem tudnak mit kezdeni a negatív érzésekkel, meg szeretnék szüntetni. Jó szándék? Igen. Rossz módszer? Igen.

Foglald el magad valamivel! Vagyis ne gondolj arra, hogy meghalt a barátod, vagy szakítottál a pároddal? Az elfoglaltság egy időre – amíg az tart – valóban eltereli a figyelmet, de amint vége, a fájdalom és az üresség újra jelentkezik. Tehát a gyászoló nem fogja jobban érezni magát ettől.

Pótold a hiányt! Vagyis keress gyorsan egy másik párt, vegyél gyorsan egy másik kutyát. Ha nem dolgoztuk fel előző párunk vagy kutyánk elvesztése iránti gyászunkat, nem tudjuk magunkat teljesen átadni egy új kapcsolatnak, nem tudunk ugyanúgy szeretni egy új kutyát. Az egyik társ, akihez érzelmileg kötődtünk, nem helyettesíthető automatikusan egy másikkal.

Gyászolj egyedül! Ez nem így hangzik el, hanem az ismerősök egymás között: „hagyjunk neki egy kis időt”, „hagyjuk békén” – mert azt hiszik, hogy a gyászolás legmegfelelőbb módja a magány. De van ennek még egy oka is: nem akarjuk – esetleg újra és újra – meghallgatni a gyászoló történetét, érzéseit. Mert nem tudunk vele mit kezdeni. Nem tanultuk meg.

Légy erős! Az előzőhöz hasonlóan, arról szól, hogy ne terhelj másokat. És ne légy gyenge – vagy legalábbis ne mutasd! Mit tehet a gyászoló? Vagy eljátssza, hogy ő már jól van (ezt hívjuk mi „Oscar díjas gyászolónak”), vagy visszavonul. Nem beszél a gyászáról, az egyedüllétet választja, nem megy társaságba.

Nem segít az intellektualizálás: „legalább nem szenved tovább”, „nem érdemelt meg téged, találsz majd jobbat”, „veszünk neked másik kutyát”, „találsz munkahelyet, ahol még jobban is fogsz keresni”. Hozzászoktunk, hogy a fejünkkel oldunk meg problémákat – igen, a gyászolók értik ezeket a mondatokat, de mit számít, ha éppen meghasad a szívük?

Nem akarnak meghallgatni. Van egy jó könyv, aminek az a címe, hogy „Hát még nekem!”. Ismerős az elterelés? Aztán ott van a „beszéljünk másról!”. Vagy az egyszerű negligálás – ha nem vesszük észre, hogy valaki szomorú, talán nem kell róla beszélni, és jobb lesz neki is. Hát nem.

Nem akarnak a halálról beszélni. Érthető, ez tabu téma. Még inkább, ha nem „legális” – vagyis például meg nem született gyermekről van szó, vagy kisállatról. Ilyenkor jönnek ezek a mondatok: „Ne búsulj, majd lesz másik!”, vagy: „Hiszen csak egy macska volt!”

Ezek a reakciók mind-mind eltávolítják a gyászolót a többi embertől. Az érzelmi izoláció a lehető legrosszabb, ami történhet valakivel, akit veszteség ért. Sok gyászoló beszámol erről: „eltűntek a barátok”, „nem hív fel, pedig azelőtt hetente beszéltünk”, „hívnak, de nem megyek – miről beszéljek velük?”, „nem értenek meg”.

Amivel a gyászoló nem segít magának…

Elhiszi, hogy a jószándékú ismerősöktől kapott javaslatok majd segítenek. És azt hiszi, ő maga a hibás, ha mégsem. Csak neki nem sikerült valamiért.

Összehasonlítgatja a veszteségét másokéval. „Hiszen engem CSAK kirúgtak / velem CSAK szakítottak, de neki a férje halt meg!” – nehogy már én érezzem ilyen rosszul magam. Pedig a fájdalom mértéke nem attól függ, formálisan milyen kapcsolatot veszítettünk el, hanem érzelmi kötődésünk intenzitásától.

Azt hiszi, hogy vele valami baj van, mert nem „szabályosan”, a szakemberek által leírt szakaszokon megy keresztül. Az ismert szakaszokat (szándékosan nem sorolom fel) haldoklókkal nyert tapasztalatok alapján írták le. A gyászfolyamatnak nincsenek egységesen leírható szakaszai. Hol rosszabb, hol jobb a gyászoló közérzete. Hol békés, hol dühös, néha szomorú, néha örül.

Tévesen depressziónak, „idegkimerültségnek”, stressznek, kiégésnek címkézik az állapotukat, vagy elfogadják másoktól ezt a címkét. A gyász egészséges ember természetes érzelmeinek kavargó, ellentmondásos elegye.

És mi van az idővel?

Az egyik legtévesebb hiedelem, hogy a veszteség felett érzett fájdalmunk elmúlik az idővel, csak úgy. Eltűnik.

„A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet.” – mondja Orvos-Tóth Noémi. Lehet így is fogalmazni. De nem biztos, hogy elég csak erre várni.

Mi, a Gyászfeldolgozás Módszer® használói inkább azt mondjuk, hogy az segít, amit a múló idő alatt a gyászoló tesz azért, hogy feldolgozza veszteségét. Kézbe veszi a saját sorsát, felelősséget vállal azért, hogy jobban legyen.

A feldolgozás azt jelenti, hogy nem hagyjuk, hogy a fájdalmunk uralkojon az életünkön, hanem visszavesszük az irányítást.

Tudunk lelkifurdalás nélkül örömmel emlékezni a jó dolgokra, tudunk beszélni a fájdalmunkról, de már nem hatalmasodik el rajtunk, látjuk elveszített kapcsolatunk pozitív és negatív oldalait is. Azzal, hogy beteljesítjük érzelmi kommunikációnkat azzal, akit elveszítettünk, megszüntetjük a tépelődést afölött, hogy mit tettünk (vagy tett ő), amit nem kellett volna, vagy mit NEM tettünk (vagy nem tett ő), amit kellett volna. Megbocsátunk azért, amivel bántott bennünket, és kifejezzük sajnálatunkat azért, amit mi tettünk.

(Gondolatok J. W. James és R. Friedmann: Gyógyulás a gyászból c. könyvéből)