Az önbecsülés törékenysége
Ahogy idősödünk, külső-belső veszélyek leselkednek az önbecsülésünkre. A külvilág nyílt vagy rejtett üzenetei azt sugallják, hogy az öregek már semmire se jók, hiszen nem olyan munkabírók, nem tanulnak újat, csúnyák, betegek, nyugdíjasként meg a többi, dolgozó állampolgár által megtermelt javakból élnek. Ahogy telik az idő, mi magunk is romboljuk az önmagunkról alkotott képet, csökken a hitünk saját képességeinkben, halványul a hasznosságunk tudata. Elég egy-egy nem várt probléma, veszteség, vagy éppen a nyugdíjazás aktusa, és törékeny érzelmi-lelki egyensúlyunk megbillen, krízisbe kerülünk.
Az önbecsülésünket azonban megtarthatjuk! Az önbecsülés azt jelenti, hogy bízunk magunkban: döntéseinkben, képességeinkben, abban, hogy képesek vagyunk megoldani a problémáinkat, képesek vagyunk megtanulni mindazt, ami a tartalmas és örömteli élethez szükséges. Ugyanakkor annak is tudatában vagyunk, hogy mindehhez jogunk van, akármennyi idősek vagyunk is.
Az önbecsülés felépítéséhez és megtartásához gyakorlásra van szükség, hiszen azt tetteinkkel építjük fel. Ugyanakkor sokszor a cselekvéshez elegendő önbecsüléssel kell rendelkeznünk, ezek tehát egymást erősítő dolgok. A legtöbb eredményhez, amit az életünkben elértünk, kitartás kellett – és az a hit, hogy a kudarcok ellenére is képesek vagyunk elérni a sikert. Nincs ez másképpen az önbecsüléssel sem.
Mit kell gyakorolni?
A tudatosság gyakorlása
A tudatosság azt jelenti, hogy a jelenben élünk, arra figyelünk, azt élvezzük, vagy éppen azt a problémát oldjuk meg, ami MOST van. Idősek hajlamosak a múlton gondolkozni: vagy a hibákon, bajokon keseregni, vagy a már elmúlt jó dolgok után vágyódni. A másik állapot a jövőn való rágódás, főleg szorongással gondolva arra, ami feltételezésük szerint jöhet. Ehelyett kell azt gyakorolnunk, hogy a jelent éljük meg olyan teljességgel, amennyire csak lehet. Ha jelen vagyunk, észrevesszük a lehetőségeket, képesek vagyunk megtenni, amit MA szükséges. Idős korban jobban kell figyelnünk testi-szellemi-érzelmi egészségünkre, ehhez is tudatosság szükséges.
Az önelfogadás gyakorlása
Az önelfogadás nem azt jelenti, hogy mindennel, amilyen vagyok, meg vagyok elégedve, és semmiben nem akarok, nem kell fejlődnöm. Csak annyit jelent, hogy tudatában vagyok erősségeimmel és gyengeségeimmel is, és elfogadom ezt a képet magamról. Ez utóbbira idős korban egyre nagyobb szükség van, hiszen óhatatlanul változik a testem, bizonyos agyi képességeim, érzékenységem. Vagy másképpen fogalmazva: tisztában vagyok azzal, amin nem tudok változtatni, és javítok azon, amin tudok. Az önelfogadás alapja a fejlődésnek: csak azután tudok fejlődni, ha már elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Amin tudok javítani, azért teszek is: egészségesebb életvitel, jobb időbeosztás, memóriagyakorlatok segítenek – de csak akkor, ha előbb elfogadom, hogy romlik a memóriám, hogy lassabban végzem el a napi teendőimet, hogy szemüveg kell olvasáshoz.
A felelősségvállalás gyakorlása
Saját életünkért felelősséget kell vállalnunk: az, hogy öregszünk, kikerülhetetlen tény. De az, hogy ezt hogyan éljük meg, hogy a törvényszerű változásokat hogyan kezeljük, saját döntésünk. Sokan okolják a körülményeket, a társadalmat, az orvosokat, vagy egyszerűen a korukat azért, hogy valami nem sikerül, gyengék, elhízottak, vagy boldogtalanok. Mintha ezek fölött a kontroll teljes egészében rajtunk kívül lenne, ami az önbecsülés rombolásának legjobb útja. Mégis, ki tehet arról, hogy a korunkra hivatkozva nem mozgunk, egészségtelenül eszünk, vagy nem tanulunk, nem az agyunkat edzzük, hanem a TV-t bámuljuk? Ki befolyásolhatja azt, hogy kikkel vesszük körül magunkat: károgó, negatív, lehúzó emberekkel, vagy az élet örömeit élvezőkkel?
Az önkifejezés, önérvényesítés gyakorlása
Fontos, hogy tudatosítuk, tiszteljük és kifejezzük értékeinket, vágyainkat. Ne tegyünk valamit csak azért, mert félünk a helytelenítéstől – például, mert „ebben a korban” ez vagy az már nem szokás, „hogy néz ki”… Álljunk ki – megfelelő módon – az érdekeinkért, a véleményünkért, önmagunkért. Például amikor gyerekként vagy szenilis öregként (le)kezelnek, vagy úgy tekintenek ránk, mint akinek már nem lehet vágya, nem lehet beleszólása a dolgokba. Mondjunk nemet az ilyesmire! Erősségeinket, képességeinket ismerve és felhasználva tegyünk azért, amit szeretnénk, amire igazán vágyunk.
A céltudatosság gyakorlása
Legyenek céljaink, és cselekedjünk érte. Nap mint tegyünk lépéseket céljaink elérése felé, bármi legyen is az. Tervezzük meg hogyan érjük el a céljainkat, és figyeljünk rá, hogy az úton vagyunk-e. Sokszor – és ez talán az idős korra még inkább igaz – maga az út fontosabb, mint a cél elérése, de valamilyen iránynak akkor is lennie kell. Ne hagyjuk, hogy lebeszéljenek céljainkról, vagy megkérdőjelezzék, hogy „ebben a korban” képesek vagyunk azt elérni. A céltudatosság gyakorlásához hozzátartozik a cél rugalmas alakítása is – de akkor is a miénk legyen. A célnélküliség – amikor csak reagálunk, csak sodródunk – az egyik legveszélyesebb romboló, és öregkorban még szomorúbb hatása lehet.
A személyes integritás gyakorlása
Az integritás azt jelenti, hogy azt tesszük, amit tudunk, amit mondunk, amiben hiszünk. Nem más igazát képviseljük, nem mutatunk mást magunkból, mint amit gondolunk. Őszintének lenni, tartani magunkat elkötelezettségeinkhez, értékeink, elveink szerint élni a mindennapjainkat. Tulajdonképpen az idős kor fő feladata ennek az állapotnak az elérése. Ha eddig hiányosságaink voltak, itt az idő, hogy felvállaljuk magunkat. Egyre kevesebb kockázata van annak, hogy értékeinkkel ütköző dolgokra nemet mondjunk.
Értelmes élet, értelmes öregkor
Az egisztenciális félelmek egyike az, hogy – időskorban visszatekintve – nem találjuk meg életünkben az értelmet: mi végre voltunk itt a Földön?
Az önbecsülésünk fenntartására törekvés, a fenti dolgok gyakorlása, mivel mindegyik önmagunkon való gondolkodásra, a számunkra fontos dolgok tudatosítására épül, hozzásegíthet ahhoz, hogy meglássuk: mire volt jó ez az egész, és mit lehet még kihozni belőle?
A cikk inspirálója: Nathaniel Branden: The Six Pillar of Self-Esteem c. könyve.