Bajban vagyok, amikor arról kellene szólnom, hogy tulajdonképpen kiknek szól ez az oldal. A nyugdíjba vonulóknak? Azoknak, akik már gondolkodnak ezen? Nem csak nekik. Mindazoknak, akik valamilyen formában elbúcsúznak valamilyen aktivitástól, ami fontos volt nekik, ami meghatározta életük egy szakaszát. Visszavonulhat valaki korábban a munkájából, anélkül, hogy nyugdíjba menne. Van aki egy számára fontos pozíciótól búcsúzik.

Tulajdonképpen már írtam erről a témáról a veszteségek elgyászolása kapcsán.

Ami újra írásra késztet, egy friss élmény.

Moderáltuk egy szervezet vezetőinek elvonulását, aminek egyik apropója az volt, hogy a felsővezető búcsúzik a szervezettől, és azoktól, akikkel együtt élték át az elmúlt 10 évet. Ahogy arról beszélt, hogyan építették fel a semmiből a mára már jelentős szervezetet, mennyi problémát oldottak meg, mennyi nehéz helyzeten mentek keresztül, ő maga mennyi mindent kezdeményezett, ahogy sorra vette az ott jelen lévő vezetőket, hogyan járultak és járulnak hozzá a szervezet sikereihez, megilletődtem. Azt éreztem, hogy ő talán már érzi, hogy ez a váltás több lesz, mint egyszerű pozíciócsere. Emlékezett, büszke volt, szomorú volt, sztorizott és filozofált, néha könnyed, néha mély volt a mondandója, és ezt bátran megosztotta a munkatársaival. Érezni lehetett, hogy ő teljes szívével beleállt ebbe a feladatba, neki ez sokkal több volt, mint pozíció, hatalom, és fizetésért végzett munka. Egy nemes ÜGY volt, nagy alkotás.

Egyszerre más színben láttam azt a több éves munkát, amit velünk, tanácsadókkal végzett annak érdekében, hogy ütőképes vezetői csapatot tudjon hátrahagyni. Jobban megértettem, mi volt a szándéka. Én magam hirtelen egészen másképpen néztem rá, mint eddig.

Gondolkoztam rajta, hogy miért érintett meg ennyire. És persze eszembe jutott, hogy voltam hasonló helyzetben. Akkor még nem tudtam, hogy hiába van elegem abból, ami volt, hiába vágyom az újra, hiába akarom már türelmetlenül elkezdeni az új életemet, tanultam érte, tervekkel voltam teli, ez fájni fog, és nem fog könnyen menni. Lám, még ennyi idő után hatással van rám egy hasonló helyzet

A nyugdíjba vonulóknál többen vannak azok, akik „csak” visszavonulnak, vagy másra váltanak, vállalkozóként átadják valakinek a vezetést. Tervekkel tele, előre örülve annak, ami jön. A várakozás és tervezgetés öröme egy időre elfedheti a régi elengedésének fájdalmát. Büszkék lehetünk arra, amit alkottunk, építettünk, amivé fejlődtünk, szeretettel gondolunk azokra, akikkel együtt tettük ezt – de készek vagyunk-e elgyászolni, hogy mindezt magunk mögött hagyjuk? Könnyű-e elengedni a gyerekeinket, amikor felnőnek?

Milyen jó lett volna, ha akkor ezt valakivel átbeszélhettem volna. Felidéztem volna a történeteket, beszéltem volna emberekről, akikkel vállvetve dolgoztam, és azokról, akikkel harcoltam, a nagy pillanatokról, a nagy kudarcokról, az ünnepekről, a kemény időszakokról. Kivel beszélhettem volna? A munkatársakkal? A barátaimmal, családommal? Aligha. Legtöbben nem értették volna, mi zajlik bennem…

Visszavonulók, ne sajnáljátok magatoktól a professzionális támogatást.