Szívesen olvasom más emberek történeteit, segítő kollégák esettanulmányait, és az egyikben szíven ütött egy, pácienstől való idézet. A páciens önéletrajzot írt a pszichiáterrel való találkozásaik közben. Ebben az önéletrajzban ez állt:

„most jutottam el a jelenig. Találtam magamnak egy orvost, aki egyfolytában kérdez, és én egyetlen kérdésére sem tudok válaszolni. Hát hogy éltem én idáig?”

Rádöbbentem, hogy ezt a jelenséget ismerem. Coachként sok-sok kérdést teszek fel a klienseknek, és sokszor ez a reakció: “Jó kérdés! Ezen még nem gondolkoztam.” És ahogy a kérdésekre keressük, boncolgatjuk a lehetséges válaszokat, egyre több érdekes, hasznos emlékre, gondolatra bukkanunk. Ami szíven ütött, az ez a kérdés: “Hát hogy éltem én idáig?” Valóban, ennyire meghatározza életünk minőségét, hogy teszünk-e fel kérdéseket magunknak? Azt hiszem, igen.

Szeretem a kérdéseket. Azt is szeretem, amikor több választ tudunk rájuk adni. Lehet így is, lehet úgy is. Vannak válaszok, amik egyből jönnek, én azt szoktam mondani, “zsigerből”. Van, amikor hosszasan kell gondolkodni, megrágni, finomítani, pontosítani. Van, amikor aludni kell rá egyet. Van, amikor jön egy válasz, de másnap már módosítjuk. Néha szinte mindegy, mi a válasz. Az a lényeges, hogy a kérdést feltettük. Megkérdőjeleztünk valamit. Milyen szép kifejezés. Csak egy írásjel különbség: “Boldog vagyok.” és “Boldog vagyok?”. “Szeretem a munkám.” vagy “Szeretem a munkám?”.

A coach kérdései közül azok a legjobbak, leghasznosabbak, amire az a válasz, hogy “nem tudom”. Bizonyos kérdésekre ez az egyetlen igaz válasz. Miért ne? Mert megszoktuk, hogy válasznak KELL lennie? Hát nem kell. “Nem tudom.” “Még nem tudom.” “Ma nem tudom.” Majd megszületik, amikor tud.

A coach nem ad megoldást, szoktuk mondani, hanem segít a kliensnek kitermelni magából saját válaszát. Lehet, hogy egyszerűen csak feltesszük azokat  a kérdéseket, amiket mindenki feltehetne magának, de nem jutott eszébe.

Te hogy éltél idáig?