A visszavonulás, nyugdíjazás kapcsán többször szó esik a szerepek megváltozásáról. Miről van szó tulajdonképpen?

Társadalmi szerepek

Az élet tulajdonképpen olyan, mintha egy színpadon játszanánk el történetünket. De eltérően a színdaraboktól, egyénként életünk során többféle szerepbe is belebújunk, legtöbbször egyszerre, egymással párhuzamosan.

Mivel együtt élünk, együtt játszunk a színpadon, valamiféle társadalmi konszenzus határozza meg, hogy az egyes szerepekben mik a jogaink, lehetőségeink, feladataink, hogyan kell viselkednünk. A szerepekhez tartoznak normák, elvárások, amiket a többi szereplő sugároz felénk. A szerepek – gyerekkorunktól kezdve – nagy hatást gyakorolnak identitásunkra.

Vannak állandó szerepeink – nők, férfiak vagyunk-, családi szerepeink – valakinek a gyereke vagyunk, másoknak a testvére, unokaöccse. Ezek a szerepek eléggé determináltak, és egész életünkön át játékban vannak. De vannak választott szerepeink, amik lehetnek ideiglenesek, vagy a szerepen belül változó elvárásoknak kell megfelelnünk. Szülőként például mást kell „játszanunk” óvodás gyerekkel, kamasszal, felnőtt – és kirepült gyerekünkkel.

Szociális szerepeinket meghatározzák a társadalomban elfoglalt pozíciónk, státuszunk. Például hivatásunk, munkánk, munkahelyi beosztásunk szabja meg, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnünk, milyen napi tevékenységeket végzünk, hogyan viselkedünk.

Gyakran nehezen tudunk elszakadni attól a szereptől, amit a társadalom ruház ránk, mert az személyiségünk részévé válik.

Szerepekkel kapcsolatos problémák

Szerepeinkkel kapcsolatban többféle konfliktust élhetünk meg.

Lehet ellentmondás két szerepünk között: például a hivatásunk megköveteli, hogy minél több feladatot végezzünk el, sok időt töltsünk a munkahelyünkön, de szülőként inkább a családunkra kellene áldoznunk az időnket. Tipikus szerepkonfliktust élnek meg azok a nők, akik egyszerre szeretnének megfelelni női szerepeiknek (pl. feleség, anya) és hivatásában támasztott követelményeknek (sikeres, keményen dolgozó vezető).

Lehet egy-egy szerepünk felé többféle, egymással ütköző elvárás. Tipikusan ilyen a középvezetői szerep: a felsővezetés azt írja elő, hogy a cég érdekeit képviseljük a beosztottak felé, ők pedig pont az ellenkezőjét várják el.

Belső konfliktus lép fel, amikor egy szerep elvárásai ütköznek személyiségünkkel. értékrendünkkel. Például családunk elvárásai ütköznek személyes elveinkkel.

Bizonyos mértékű szerepkonfliktust mindannyian tudunk kezelni. Előfordulhat azonban, hogy túl sok szerepet vállalunk fel, de ennek az ellenkezője is, amikor szerephiánnyal küzdünk – többre lennénk képesek, de valamiért úgy alakul, hogy kihasználatlanul maradnak kompetenciáink. Ezt élhetik meg például a hivatásukat szerető, ambíciózus kismamák, amikor „csak” anyaként kell működniük.

Szerepegyensúly és szabadság

Az egyén fejlődése szempontjából az a kedvező, ha több szerepünk van, amiket rugalmasan tudunk váltogatni, változtatni. Minden szerep különböző kompetenciák kifejlesztését igényli, ezért gazdagabb lesz a személyiségünk, jobb az önértékelésünk, kiegyensúlyozottabban éljük meg, ha valamelyik szerepünk megszűnik.

Van, hogy egy fontos szerep megszűntével az identitásunkat is újra kell építenünk, ezért jó, ha tudatosan megéljük, hogy Énünk nem azonos a szerepünkkel. Sok életforduló okozhat ilyen krízist: a házasságkötés, a válás, a gyerekek születése, majd kirepülése, a nyugdíjba vonulás.

Mivel a szerepeket jelentős mértékben meghatározzák a külső elvárások, tudatosan kell arra figyelnünk, hogy egyéniségüket, értékeinket meg tudjuk őrizni, vagyis valamennyi szabadságot kell kivívnunk a szerepen belül.

Nyugdíjas szerepek

Amikor nyugdíjba vonulunk, egyszerre több szerepünk is meginog.

A munkában, munkahelyen elfoglalt státuszunkkal együtt eltűnnek a hozzá tartozó szerepek, amikor kilépünk abból a környezetből, közösségből, ahol ezekkel a szerepekkel azonosítottak minket. Ha ezek identitásunk fontos részét képezték, jelentős veszteséget érezhetünk. Igaz, hogy megszűnnek az elvárások, de megszűnnek a lehetőségek, előjogok is, illetve azok a mindennapi tevékenységek, amelyek a szerephez tartoztak. És ami még fontosabb:  használt kompetenciáink kibontakoztatásának, fejlődésének lehetőségei is! Ezért fontos, hogy mire nyugdíjas korban érünk, legyenek terveink valamiféle folytatólagosságra: változó fizikai és szellemi képességeinkkel együtt, azokat elfogadva, hogyan tudunk én-azonosak maradni, sőt, fejlődni.

Fontos kérdés, hogy a társadalom, és kisebb környezetünk, a családunk is elvárásokat támaszt a „nyugdíjas” szereppel kapcsolatban. A társadalom felől érezhetünk nyomást arra nézve, hogyan kellene öltözködnünk, közlekednünk, mivel kellene foglalkoznunk (és mivel nem). Ha megtanultuk, hogyan lehet szerepeinket szabadon formálni, bizonyos – értékeinkkel, személyiségünkkel ellentétes – elvárásokat figyelmen kívül hagyni, most hasznát vehetjük ennek a képességnek. A age-ism szemléletét, az időskorral kapcsolatos sztereotípiákat nem kell elfogadnunk.

Kiderülhet az is, hogy milyen gondolkodásmódokat, viselkedéseket kényszerített ránk a munkahelyi szerep, ami igazán nem a miénk. Például nagyon strukturálnunk kellett a napjainkat, de valójában jobban illik hozzánk a spontaneitás. Vagy elvárás volt bizonyos protokoll eseményeken részt venni, de tulajdonképpen ezek inkább nyűgöt jelentettek, mert jobban szeretjük egyedül vagy családunkkal tölteni az estéinket.

A családban is felborul a megszokott dinamika. A mindennap munkába járó, a munkahelyén vezetőként irányító házastárs hajlamos lehet otthon folytatni a megszokott viselkedését. A család elvárhatja, hogy a nyugdíjas vegye fel a mindig rendelkezésre álló nagyszülő szerepét, de annak még sok egyéb terve van. Érdemes ezeket az elvárásokat előre tisztázni.

A nyugdíjba vonuláskor tehát szerepeink jelentősen megváltoznak, cél, hogy egy egészséges egyensúlyt alakítsunk ki közöttük, és – az elvárásokat figyelembe véve -, minél inkább saját magunk preferenciái szerint értelmezzük az új szerepeket.