Az élet utolsó szakasza nem hanyatlás: Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete óta tudjuk, hogy komoly feladatot kell megoldanunk. Az éveket nem tudjuk megállítani, nem tudunk visszafordulni – mi lehet fontosabb annál, hogy mérleget készítsünk? Remélhetőleg pozitív eredménnyel: elégedettek legyünk az életünkkel és bölcsességbe sűrítsük mindazt, amit átéltünk.

Mégis, miben fejlődhetünk 60 éves korunk után? Mit tehetünk még ekkor az értelemmel teli, boldog életért?

A Barrett modell

Richard Barrett modelljét nagyon szeretem használni, egyrészt, mert egy integrált rendszer – nem véletlen, hogy felfedezhető benne Erikson, Maslow, Rogers és mások hatása és gondolataik. Másrészt szellemisége, spiritualitása nagyon összeillik azzal, amit én gondolok az életről. Coachként találkoztam vele, mert Barrett összekötötte a személyes pszichológiai fejlődést a vezetői tudatszintekkel és a vállalati kultúrák tudatszintjeivel, és ennek kapcsán megalkotta az “evolúciós coaching” fogalmát és eszköztárát.

Ahogy megfogalmazza az elméletét, számomra nagyon jól érthető és használható. Ez tulajdonképpen egy evolúciós modell, leírja, hogyan fejlődünk szakaszosan szintről-szintre, milyen tudatossággal élünk az egyes szinteken, és mi szükséges ahhoz, hogy szintet lépjünk. Fő gondolata, ami meg is különbözteti az előzőekben felsorolt fejlődési modellektől, az Ego-Lélek dinamikája – azt vallja, hogy első fejlődési szinteket az Ego vezérli, annak motivációi, szükségletei, majd egy szinten belép a Lélek, az igazi Énünk hívása és szükségletei. Az élet egy pontján ezt a kettőt kell összehangolnunk, és elindulni saját, igazi Énünk irányába.

A pszichológiai fejlődési szakaszokra jellemző, hogy

  • milyen fejlődési feladatunk van az adott szinten,
  • milyen kielégítendő szükségletünk nyújtja ehhez a hajtóerőt, és
  • mire van szükségünk a környezetünktől, hogy megoldhassuk a feladatot és tovább tudjunk lépni.

Az első három fejlődési szakasz: hiányszükségletek

Az első szint feladata túlélni – ez a csecsemőkor, fiziológiai szükségleteink dominálnak, és ezeket teljesen a környezetnek kell biztosítania. A második szint (2 – 8 év) feladata megfelelni, beilleszkedni, lojálisnak a környezethez. Ami hajtóerő: tartozni valahová, szeretve lenni. Ahhoz, hogy szintet lépjünk, a környezettől meg kell kapnunk ezt védelmet, befogadást, biztonságot. A harmadik szint (8 – 24 év) feladata: különbözni, vagyis kifejleszteni egyedi képességeinket, kidomborítani tehetségeinket. Elismerést, tiszteletet szeretnénk – ez motivál. Amit a környezetnek ebben a szakaszban meg kell adnia: tanulási, fejlődési lehetőségek, személyes támogatás.

Barrett szerint ezek a szintek az Ego szükségleteire épülnek, az Ego fejlődését szolgálják. Amennyiben e szintek szükségleteit nem sikerült kielégíteni teljesen, azok búvópatakként bennünk maradnak, és hátráltathatják a későbbi fejlődést – a Lélek által meghatározott szakaszokban is. Például, ha valakinek a fizikai szükségletei hiányt szenvedtek, akkor később is anyagiak megszerzése lesz a hajtóerő, nem tud magasabb rendű célokért dolgozni, vagy, ha megfelelő elfogadást, szeretetet nem kapott, akkor felnőttként (például vezetőként) is arra fog törekedni, hogy szeressék, ezért mindent megtesz, saját határai feladásával is.

Későbbi fejlődési szakaszok: növekedés

A negyedik szakaszban, valahol 30 – 40 éves korunkban elkezdünk érezni valami mocorgást – talán mégsem vagyunk a helyünkön, talán mégsem azt csináljuk, talán mégsem úgy élünk, ami igazán kellene. Ez a Lélek hívása, a „ki vagyok?” kérdés egyre erősebb megjelenése.

Itt a feladat az Ego és a Lélek összehangolása, vagyis elengedni azokat a szülői és kulturális elvárásokat, amik már nem szolgálnak minket, saját értékeket találni és saját hitet kifejleszteni. Ez a legnehezebb szakasz, félelmekkel kell szembesülni az önállósodás, egyéniséggé válás érdekében. Sok-sok tanulási lehetőség van ekkor, de nehezítik a feladat megoldását az előző szakaszokból maradt kielégítetlen szükségletek, mert rossz döntésekre, választásokra hajlamosítanak minket, ha rájuk hallgatunk.

Az ötödik szinten (30 – 50 év) ki kell alakítanunk saját értékeink és céljaink által vezérelt életünket, vagyis önmagunkat megvalósítani. Lemondást, bátorságot igényel – sorsfordító lépéseket kell megtenni. Minél teljesebben tudatába kell kerülni annak, kik vagyunk valójában. Itt alapvető szükségletünk, hogy értelemmel és szenvedéllyel végzett tevékenységekre találjunk – és kapjunk a környezettől erre lehetőséget. Olyan munkát végezni, ami értékeinkkel és céljainkkal harmonizál. Sokan ekkor váltunk munkát, hivatást, munkahelyet, személyes fejlődésre lehetőséget adó, értelmesebb tevékenységet keresve.

A hatodik szint (40+ – 60 év) már önmagunk meghaladása – itt az ideje együttműködni hasonló célokkal és értékekkel élőkkel egy jobb világért. Feladatunk: integrálódni. Belső szükségletünk, hajtóerőnk, hogy szeretnénk hatással lenni a világra, céljaink megvalósításával valami maradandót hozzátenni. Ez már igazi érettséget igényel, empátiát, együttérzést kell magunkban kifejleszteni. Eljutni a másoktól függés – függetlenedés lépései után oda, hogy felismerjük és elfogadjuk, hogy kölcsönös függésben vagyunk másokkal. Fontos, hogy a környezetünkben legyen erre lehetőség, találjunk társakat.

A hetedik szinten (50+ – 70+) feladatunk szolgálni: másokat, a világot, tenni az emberiség jóllétéért (a magunk helyén), így beteljesíteni a sorsunkat. Szolgálni – és emellett befelé figyelni, bölcsességünket kifejleszteni. Szükségünk van rá, hogy jelentős életet éljünk, azáltal, hogy önzetlenül szolgálatot teszünk. Természetesen ehhez is az szükséges, hogy a környezetünkben találjunk erre lehetőséget.

Meddig jutunk el a fejlődésben?

Talán az utolsó szakaszok leírásából már látszik, hogy nem mindenki jut el a felsőbb szintekig. Az első életévek tapasztalataitól függően, sokan megrekednek az alsó három szint valamelyikén – vagy eljutnak az egyéniséggé válásig, de nem lépnek ezen túl.

Egy adott szinten vannak elsődleges – a szintre jellemző-, és vannak másodlagos szükségleteink: azok, amik az alsóbb szinteken kielégítetlenek maradtak és a felsőbb szintekről megjelenő hívások a Lélektől. Minden másodlagos szükséglet energiát von el attól, hogy arra fókuszáljunk, ami éppen a feladatunk. Az alapszükségletek visszahúznak, de fejlődési szakaszt „átugrani” sem lehet egy felsőbb hívás miatt, mert ezek egymásra épülnek.

Jól ismert önkorlátozó hiedelmeink az alsóbb szintről maradnak, mint például

  • „a világ nem biztonságos” – túlzott kontroll igénye lesz belőle,
  • „nem szeretnek, ha nem olyan vagyok, amilyennek mások akarnak” – túlzott alkalmazkodás, behódolás lesz belőle,
  • „állandóan teljesítenem kell, hogy elismerjenek” – ebből lesz a bizonyítási kényszer, az elismerés-vadászat.

Ami még a modellből látszik: a fejlődéshez szükség van megfelelő környezetre. Barrett szerint önmagukat megvalósító (tehát felsőbb szinteken létező) szülőkre és liberális demokráciára, hogy lehetőségeket találjunk a kiteljesedésre, legyenek választási és változtatási lehetőségeink.