Alkotás? Öregen? Az öregkor, a nyugdíjas évek pihenésre szolgálnak, vagy nem? Hiszen éppen én írtam egy héttel ezelőtt, hogy álljunk le a teljesítmények hajszolásával. Most akkor alkossunk vagy pihenjünk?

Gondolkoztam a dolgon, hogy amit írtam, lehet, hogy félreérthető. Hiszen mire elérünk a 60-as éveinkbe, sok-sok értékes teljesítmény áll mögöttünk. Igen, mindenki mögött. Lehetnek mindenki számára látható sikerek – alkotások, pozíciók, jelentős szerepek, bőséges anyagiak. De vannak láthatatlan teljesítmények is: túlélt krízisek, szuperül felnevelt gyerekek, becsülettel elvégzett munkák, összetartott család. Szerintem ezek is mind jelentős alkotások. Kár lenne azt mondani, és én nem is arra gondoltam, hogy ezeket mind felejtsük el, dobjuk ki.

A paradox coaching, amit művelek, pontosan azt szolgálja, hogy ismerjük fel, beszéljük át ezeket a teljesítményeket, és nézzük meg, mi az, amit ezekből tanulhatunk magunkról. Mi az, amit tényleg, igazán örömmel végeztünk, amikben kiteljesedtünk, amiket nem, vagy nem csak külső kényszerből csináltunk? Ahol megcsillantak a tehetségeink, a szenvedélyünk, amiből tanultunk, ami fejlesztett? Az öregkori alkotásoknak ezek lehetnek a csírái.

Amit le kellene tennünk, az a mindig TÖBBre, a teljesítményre törekvés. A KPI-ok, a határidők, a munkamánia. Ajánlom helyette az alkotás örömét, a flow-t, a valódi érdeklődésünknek megfelelő tevékenységeket – és ezek rugalmas váltogatását. Ha teljesítményre törekszünk, akkor addig abba nem hagyjuk, amíg fogcsikorgatva bár, de meg nem csináltuk. Amíg 120%-os nem lesz (perfekcionisták előnyben). Ha a tevékenység öröme a motiváció, akkor addig csináljuk, amíg élvezzük, amíg flow-ban vagyunk, amíg nem az eredmény, hanem maga a csinálás vonz.

Ahhoz, hogy megtaláljuk ezeket a tevékenységeket, érdemes számba venni, mi mindent szerettünk azokban, amiket sikerre vittünk. Valahol ott vannak – ha mostanra a loholás miatt mélyen eltemetve is – a szenvedélyek magvai. Ha nem lettünk volna jók benne, nem tudtunk volna teljesíteni.

Láttam néhány példát, mi minden lehet öregkori alkotás. Sok tréninget tartottam civil szervezetek vezetőinek. Mindig elbűvölt, hányféle feladatot találtak ezekben maguknak a nyugdíjasok. Településük fejlesztését, gyerekek tanítását, táborok szervezését, betegek gondozását, érdekvédelmét, vagy éppen túraszervezést, kóruséneklést. Nyugdíjasként elvállalták, hogy e szervezetek éltetői, vezetői legyenek. Minden tudásukat, tapasztalatukat bevetették, valamiféle nyugodt bölcsességgel, türelemmel és elfogadással dolgoztak együtt a többi önkéntessel. Voltak közöttük tanárnők, könyvelők, művészek, kétkezi munkások, és volt, akinek a hobbijából „nőtt ki” az önkéntes tevékenység.

És eljöttek a tréningre, mert tanulni akartak. De a legtöbbet nem tőlem, hanem egymástól tanulták. Mindig elmondták, hogyan hasznosítják aktív éveik tapasztalatait, akár szakmailag, akár a velük dolgozó emberek szervezésében, motiválásában, együtt tartásában. Ilyesmit bármelyikünk csinálhat, csak el kell kezdeni. Nem a határidős, számszerűsített teljesítményért, hanem az alkotás, teremtés öröméért – és, hogy hasznosítsuk mindazt, amit aktív éveink alatt magunkba építettünk.