Írtam már arról, hogy milyen nehéz a visszavonulás, nyugdíjba menés azoknak, akiknek a munkájuk, hivatásuk fontos tényezői az identitásuknak.

Én eddig úgy gondoltam erre, mint személyes hozzáállásra, amit valaki munkájához való viszonyával, elköteleződésével alakít ki. Szereti a munkáját, és az évek során azonosul az abban betöltött szerepével – ezt teszi aztán nehézzé az erről való lemondást.

Mostanában azonban jó néhány cikket olvastam arról arról, hogyan idézi elő a rendszer, a munka világa azt, hogy úgy érezzük: a munkánk mi magunk vagyunk. 

A munka új világa

A 70-80-as évek neoliberális gazdasága, a technológia fejlődése, majd az internet mindennapossá válása alapvetően megváltoztatta a munka világát. Mi, akik mostanában készülünk nyugdíjba, évtizedek óta ebben élünk.

Egyrészt manapság már a nem testünket, fizikai erőnket bocsátjuk áruba a munkahelyünkön, hanem kognitív képességeinket, kreativitásunkat, szenvedélyünket, pszichénket – vagyis a személyiségünket. Nem anyaggal, hanem információval, érzelmekkel, kódokkal, ötletekkel dolgozunk. Nem tárgyakat, hanem információkat állítunk elő. Ugyanakkor a digitális információdömping miatt soha nem jutunk nyugvópontra, nem érzünk elégedettséget. Rohanunk az információk után, nincs időnk szemlélődni  és elmélyülni a gondolkodásban.

Másrészt a munkahelyi fegyelmezés helyébe az ösztönzés, motiválás, önmegvalósítára való buzdítás lépett. A közösség helyett az egyéni teljesítmény, a munkatársak közötti verseny lett hangsúlyos. Légy egyre jobb, hatékonyabb, fejlődj, válj a legjobbá – halljuk – és így szépen önmagunk kizsákmányolóivá válunk. A munkaidő-szabadidő határa elmosódott: az elektronikus eszközök lehetővé tették hogy bármikor, bárhonnan tudjunk dolgozni – és, mivel hatékonyabbá, eredményesebbé akarunk válni, meg is tesszük. Más szóval: a munka határozza meg, hogyan szervezzük az életünket.

Életünk a munka

A „motiváció” hatására már nem kötelességként tekintünk a munkánkra, hanem örömöt, kielégülést várunk tőle, önmegvalósításunk legfőbb – ha nem egyetlen – terepének tekintjük. Személyiségünkre, képességeinkre olyan erőforrásként tekintünk, mint amit a gazdasági versenyben hasznosíthatunk. Ismerős a „személyes márka” kifejezés?

Ráadásul több pályán versenyzünk: egyre többen dolgozunk egyszerre párhuzamosan alkalmazottként, vállalkozóként, projektmunkákon. Ezeken a pályákon maradék erőforrásainkat is áruba bocsátjuk: időnket és figyelmünket. Az elektronikus eszközeink egy csomó időt megtakarítanak nekünk, így  egyre többet dolgozhatunk.

Tanulságos belegondolni, hogy ha ez valóban így van, érthető, hogy milyen nehéz ebből kiszakadni – de mivel a rendszer megváltoztatására kevés esélyünk van, egyéni, személyes utat kell keresnünk, amikor elhatározzuk, hogy visszavonulunk.